2.rész

Másnap elégedetten keltem fel.A tegnap nem csak egy álom volt,hanem maga a valóság.Micsoda váratlan fordulat az életemben! Szinte el sem akartam hinni,hogy ez velem történik meg.A reggelim érkeztét a szolgáló jelezte,majd közölte,hogy délutánra a program Mr.Salvatore és családja. A boldogságtól legszívesebben ugráltam volna a baldachinos ágyamba,de megelégedtem egy széles mosollyal.A szüleim a városban vannak, van egy pár dolguk az alapítókkal,nyilván valamiféle megbeszélés,amolyan felnőtt dolog.Az egész délelőttöt azzal töltöttem,hogy számoltam az órákat,élvezettel ültem az ablakban és vártam a hercegemet.Egy gyengéd napsugár cirógatta az arcomat és én csak folyton mosolyogtam.Nem tudtam másként tenni,csak mosolyogni.Mintha egy végtelen álom vette volna kezdetét,és egyszerűen a szívem majd kiugrott a mellkasomból a gondolatra,hogy mi igazán együtt leszünk talán…Mire vágyhatnék még?
A legszebb pillanataim ezek voltak,leszámítva azokat amiket vele töltöttem.A képzeletem mindig körülötte lebzselt,de egy cseppet sem bántam.Volt végre valakim,aki úgy igazán hozzám tartozott,mégha csak plátói is a részemről.Hiába hallgattam édesanyám esküvői harangjait,nem tudhatta ő sem még,hogy mi lesz ebből.Reméltünk,de olyan fékezhetetlen vággyal,hogy szinte bármit megtettem volna azért,hogy magamnak tudhassam őt.Nem birtokolni akartam,hanem azt szerettem volna,ha önszántából marad velem az életem végéig.
Könyvekkel múlattam az időt,de a szemem mindig az ablakon függött.Mikor már azt gondoltam talán le is mondták a meghívást,édesanyám felszólt az emeletre,hogy megérkeztek.Mint egy őrült rohantam a tükörhöz,mert le akartam nyűgözni az én hercegemet. A lépcsőn azonban már megfontolt hölgyként lépdeltem lefelé,és igen,a herceg a lépcső alján várt engem,hogy kézcsókkal köszönthessen.
Az újdonsült Clemencau birtokhoz nagyszerű udvar társult.Szinte a végtelenségig nyúlt,tele fákkal,és egy kis tó is díszelgett nem messze a háztól.
-Elkértelek a szüleidtől,megígérve,hogy semmi bajod nem fog esni.Sétálunk egyet,mit szólsz?
-De hát….?
-Stefan otthon maradt,az édesapám pedig társaságra lelt a szüleidben.Nyilvánvaló volt számára,hogy miért jövök át én is,és nos, nem volt más választása,minthogy beleegyezzen ő is ebbe az esti sétába.-nevetett rám.-Nos,hogy van az én egyetlen Florencem?
-Már jól,Damon.Hiányoztál.
A saját merészségemen meg is lepődtem,hogy ilyen őszintén,kertelés és illendőségből való kendőzés nélkül kimondtam amit éreztem.
-Te is nekem Florence.-kezét az arcomra simitotta és mélyen belenézett a szemembe.
Sírni tudtam volna a boldogságtól.Egy ilyen kis fruska,mint én ,felkeltette az érdeklődését,és most velem van ebben a kertben,az én kezemet fogja,az én számat fogja csókolni.Úgy éreztem lebegek.
-Florence,tartozom egy vallomással,ha nem veszed sértésnek: Sosem találkoztam hozzád fogható lánnyal.Gyönyörű vagy.
Egy 17 éves fiú suta vallomása.A franciákkal sokkal szebben tudnak bókolni,szerelmet vallani,de nekem már nem volt szükségem azokra a hamis szavakra.Ez mindennél őszintébb volt,és sokkal boldogabbá tett.Ő mondta,és csakis nekem.
Csak fogtuk egymás kezét,mint akik attól félnek,hogyha elengedik egymást,a világ besötétül és eltűnik minden  a föld színéről.Összetartozunk az első közös pillanattól fogva.
Felnéztem az égre és millió csillag ragyogott felettünk,izzó fényükkel fényt gyújtottak az én szívembe is.
-Nézzünk csillagokat!-javasolta Damon és lehúzott maga mellé a földre.Egymásra dőlve nézegettük a csillagokat,ő pedig tudásához mérten mesélt a csillagokról,csillagképekről.Végig nevettük az estét.Olyan művelt volt és intelligens.Esküdni mertem volna rá,hogy azért teremtették ilyen tökéletesre,hogy én megtalálhassam egyszer.Én a nyomába se érhettem,de mellette valahogy mégis többnek éreztem magam.A szeretete védelmezett engem.A szeretete tett többé.Úgy éreztem,hogy ugyan 14 éve élek,de ehhez foghatót sosem fogok már érezni.Nekem rá van szükségem,senki másra,több,mint egy egyszerű kérő,több,mint egy egyszerű érdekkapcsolat,vagy több lesz,mint egy érdekházasság.A csend körülölelt minket és én csak hallgattam ahogy dobog a szíve.Nem szóltunk egymáshoz,nem akartam megzavarni az ostobának hitt fecsegésemmel a pillanatot.Lehunytam a szemem és szinte erőszakkal véstem a fejembe ezt a pillanatot.Azt akartam,hogy örökké égjen ez a pillanat bennem,mikor senki más nincs itt,csak én és ő no meg a végtelen csillagos ég.
-Lassan mennünk kellene.-törte meg a csendet.
-Nem akarom,hogy elmenj,de kénytelen leszek elengedni téged…holnap láthatlak?
-Szeretnél?-csábos,incselkedő mosolyától nevethetnékem támadt.
-Oui,Monsieur Salvatore.-feleltem kisiskolásan,mire ő kihasználva ezt a hirtelen jött pillanatot,magához húzott és megcsókolt.A kezét a hajamon felejtette  és lágyan simogatta fürtjeimet.Sosem csókolt meg senki,ő volt az első ígyhát kissé feszélyezve éreztem magam,de inkább más érzések kezdtek elhatalmasodni rajtam.
-Nem csókolok valami jól.-suttogtam szégyenkezve.
A fülemhez hajolt és halkan annyit suttogott: Majd megtanítalak.
Nem gondoltam volna,hogy azonnal gondolja.Az ajkai az  enyémre feszültek,de vadságnak nem volt már nyoma.Lassan csókolt,az én szívem pedig olyan hangosan dübörgött a bordáim ketrecében,hogy féltem,hogy ő is meghallja.Óvatosan szétfeszítette ajkaimat és a nyelve átfurakodott az én számba.Hirtelen felnyögtem,mert  olyan érzésem lett,mintha a testemben ezernyi szikra robbant volna fel.Első igazi csókunk olyan volt,mint a mesebeli herceg és hercegnők csókja.Lány nem álmodhatna szebbet.
Ekkor Mr.Salvatore hangja ugrasztott széjjel minket.
-Damon,Miss Florence! Ideje mennünk,Damon.
Felsegített a gyepről Damon és kézenfogva visszamentünk a házhoz.Nevettünk úgy közbe,mert egyszerűen az embernek nevethetnékje támad azoktól a titkoktól amiket mi őriztünk.Áthágtuk a szülői szabályok garmadát,de nem érdekelt nagyon.
Miután távoztak édesanyám megdicsért,hogy milyen ígéretes kezdet áll előttem,apám pedig felbontott egy üveg pezsgőt,mondván ezt meg kell ünnepelni,hogy Amerikában tényleg egy jobb élet várt ránk.Az amerikai álmot valósítjuk meg francia fejjel.Nem is tudom,talán a pezsgő de valóban szebbnek láttam a világot.Láttam benne a reményt,hogy tényleg így lehet.Majd egyszer én meg ő…
Nem hagyhat el és én nem fogom őt elhagyni.
Útólag visszagondolva erre az estére azt hiszem felfogtam,hogyan is viselkedtem.Damon mellettem kész férfi volt,én pedig csak egy aprócska lány,mintha csak a húga lennék.Olyan elvakultan szerettem őt,hogy nem vettem észre,hogy talán nem vagyunk egymáshoz valóak.Mérföldekkel előttem járt,én pedig csak próbáltam futni utána.
Egy hónap leteltével Mystic Falls tudomásul vett minket,elfogadott,befogadott,amerikaiasabbá tett.
Mystic Falls számára nyílt titok volt,hogy apámat a tanácsba akarják helyezni,én pedig az idősebbik Salvatore testvérrel vagyok kapcsolatba.Eljegyzésről suttogtak,már nem csak anyám esküvői harangjai zengtek a fejünk fölött,hanem a városé is.Nem igazán esett nehezemre elképzelni az esküvőmet Vele.Az életem ugyanúgy folyt,mintha Lyonba élnék : zongoraórák,etikett órák,művészeti órák.Oktatásomat nagyon is fontosnak tartották a szüleim,mivel igazi úrihölgyet akartak belőlem faragni.Én nem minden pontjával értettem egyet,de hát csak 14 éves vagyok.Csendben kell maradnom.Mindezek ellenére úgy fogtam fel,hogy az én jutalmam az,hogy tanulás után röpke pár órára láthatom Damont.Ez mindent megért számomra.
Egyik este hiába vártam őt.Ahogy lesétáltam a hallba,ott találtam édesanyámat egy levéllel a kezébe,könnyek között,míg apám a kandalló előtt ült és bourbont ivott.Valami nem volt rendben.
-Florence,beszélnünk kell drágám.
Anyám meg sem tudott szólalni a sírástól.A levél lehullott a padlóra én pedig sebtében felkaptam.Behívó volt,a polgárháború szele idáig ért…minden 17 évét betöltött férfinek,aki nem rendelkezik testi fogyatékossággal,hadköteles.
Apámra néztem és a szavak égették a belsőmet.Felfogtam a levél értelmét,miszerint egyetlen nap alatt elveszthetem az édesapám és a szerelmem is.A könnyeim hűvös patakként csordogálni kezdtek és térde hullottam a kandalló előtt.Sírtam,mert olyan rettenetes dolog a háború.Azt hiszem a legborzalmasabb dolgok egyike ,egyben a legkomolyabb is.Nem lehet félvállról venni a dolgokat,nem lehet csak úgy elnevetni magunkat rajta,mintha…Mi van,ha sose térnek vissza és nekem pedig szükségem lenne rájuk? Mi,nők pedig csak itthon várjunk,beleőrülve abba,hogy vajon mikor érkezik a levél,hogy meghalt akiért imádkoztunk minden áldott este.
Hozzá akartam rohanni,de már túl késő volt.Ezért nem jött ma este,mert megkapta a levelet.Felrohantam a szobámba.Végig azon kattogott az agyam,hogy ezek után mi lesz velünk? Széthullnak az álmaink?Széthullik a családom?Széthullik a tökéletesre csiszolt amerikai álom?
Nem tudtam ebbe beletörödni.Anyám sírása felhangzott az emeletre.Bár lehet,hogy nem szerelmes édesapámba,az együtt töltött évek ragaszkodása törte most össze.Mindketten tudjuk,hogy nem biztos,hogy hazatérnek a frontról.Ez a legborzalmasabb.Próbálnád a dolgokat pozitivan látni,de csak ez tolakszik a szemed elé…
Kemény telünk lesz.Borzalmasan kemény.
****
Másnap korán keltem,szüleim tiltakozása ellenére elmentem a Salvatore birtokra.Amíg odafelé tartottam,az embereket nézegettem.Érezhető volt a szomorúság.Annyira kézzelfogható volt a bánatuk,hogy nem is néztem sehová,csak előre.Abirtok előtt gyönyörű tölgyek sorakoztak,és mindnek pergett lefelé a levele.Ősz vége felé járunk,hó sehol szerencsére.De ez a sárgás vöröses levéltakaró azt az érzetet keltett bennem,amit több százezer emberben is: elmúlt valami.
Nem akartam elhinni,hogy a mi kis románcunk,ilyen hamar véget érjen.Ahogy hátratett kézzel sétáltam át a hatalmas kapun,egyenesen előre,a sövények végében egy alak bukkant fel.Egyenesen állt,fekete öltönyt viselt,és magabiztosan várt.Halkan sikkantottam egyet és futni kezdtem mit sem törödve a  hatalmas abroncsos szoknyámmal,vagy a lobogó vörös hajammal.Csak rohantam,mintha az életem függne rajta és ő várt,mosollyal az arcán hogy felkaphasson és megpörgessen.
Szerelmesen megcsókolt,majd úriember módjára egy közeli padhoz vezetett ahol teljes rálátás nyílt a Salvatore birtokra.
-Elmész.-suttogtam neki könnyek között.-Miért kell,hogy így legyen?
-Nem tudom.-felelte halkan.-De várni fogsz rám?
-Várni fogok.
-Mert ha vársz,én visszajövök.-simitott végig az arcomon.A kezei közé fogta az arcom és mélyen a szemembe nézett.-Florence,én szeretlek és ígérem,hogy visszajövök hozzád.
Némán ültünk egymás mellett,szorongatva a másik kezét.Nem beszéltünk,csak néztük ahogy a lehullt faleveleket felkavarja a szél.Pont így kavart  fel minket a polgárháború szele.Talán távol visz minket egymástól,de sosem lehetünk olyan távol a másiktól,hogy ne érezhetnénk a másik szeretetét.Mert az igazi szeretet  akkor is örök,mikor minden ház leég.
Egyetlen hetünk maradt a bevonulóig.Azt mondta,hogy ebben az egy hétben végig egymással leszünk elfoglalva,de az utolsó nap,nem engedte meg,hogy találkozzunk.Azt felelte túl fájdalmas lenne,csak mennie kell előre,mert erre viszi az útja.Elég teher lesz számomra,hogy édesanyám elengedi apámat a háborúba,nem tudván,hogy  újra átlépi e a küszöböt még egyszer.
Valójában csak nem akarta,hogy sírni lássuk egymást.Mosolyogtunk mikor elváltunk .Még aznap este lehullott az első hó.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.